16. tétel

Henrik Ibsen

(1828-1906)

Analitikus és drámaiatlan drámák – Ibsen, Csehov újító törekvései

Világirodalom

Dráma:

Az irodalom harmadik műneme (líra, epika mellett), már az i.e. 5. századtól jelen volt a görög irodalomban. Alapvető sajátossága, hogy a művet a cselekmény viszi előre. A szó is a görög drom = ’cselekedni’-ből származik.

Bécsy Tamás szerint három fajtája van:

- hagyományos konfliktusos dráma: Szophoklész – Antigoné

- középpontos: Shakespeare – Hamlet

- két szintes: Madách Imre – Az ember tragédiája

Drámaiatlan drámák - Anton Pavlovics Csehov:

- hiányzik belőlük a cselekmény, az egyének egymáshoz való viszonya lényeges

- nincs hagyományos konfliktus, csupán apró, megoldatlanul hagyott összeütközések

- tetőpont létezése is kétséges

- nincs megoldás: a szereplők élete ugyanúgy folytatódik

- nincsenek igazi dialógusok: párhuzamos monológok sorával helyettesíti őket

- lelkiállapotokat, hangulatokat ábrázol

- bármilyen akciónak tűnő dolog a színpad mögött játszódik le, mi csak a lecsapódását láthatjuk a színpadon

- kifinomult lélekelemzés jellemzi

- szereplői:

o fölösleges ember motívumának megjelenése, drámáiban is, nem csak novelláiban

o a kis emberek kudarcba fulladó harca az önmegvalósításért

o sikertelenek, múlandóak

o szereplők között nincs drámai rangsor, nem lehet főhősöket, mellékszereplőket megkülönböztetni

o saját boldogságuk hajszolásában nem veszik észre, hogy a másik boldogtalanságának ők az okai

o meddő vágyaikból csak leomló légvárak épülnek

o egyhangú, unalmas, önző személyiségek, akik tehetetlenek, képtelenek változtatni

- drámáiban érvényesülnek a szimbolista, naturalista és impresszionista irányzatok

A modern polgári/analitikus dráma - Henrik Ibsen:

Az analitikus dráma olyan drámai szerkesztési eljárást alkalmazó dráma, amelyben a színpadi cselekményt a színpadi beszéd során felidézett vagy tudomásra jutó előzmények viszik tovább. A drámai helyzet a múltban már megtörtént, a cselekmény tulajdonképpen az előzmények elemzése (analízise).

- a szerkezetben felismerhető a görög sorstragédiák kompozíciós rendje (pl. Szophoklész Oidipusz király)

- a darab kezdetekor tulajdonképpen már minden megtörtént, a cselekmény csupán annyi, hogy a dialógusokból feltárul a múlt

o a jelenbeli harmóniát a múlt egy mozzanata teszi tönkre

o a főhős feladata lenne, hogy feloldja a feszült szituációt, de erre képtelen

o a konfliktus megoldatlan marad

- tehát a legtöbb Ibsen-dráma csak az előzmények utójátéka, melyben a sötét múlt szétzilálja a jelent

- A dikció (színpadi beszéd) szerepei:

§ Jellemzi a szereplőket

§ Görgeti az eseményeket a kibontakozás felé

§ Felidézi a múltat, miközben végső tragédiájukba sodorja a karaktereket

§ Egyszerre tárja fel a jelen és a múlt viszonyait

§ Teret enged a különböző világnézetek összecsapásának

- Csak a közvetlen jellemzést alkalmazza (tehát sem az író, sem a darab más hőse nem minősíti az adott szereplőt). => minden szónak, kis mozzanatnak jelentősége, jellemző ereje van => a drámák tömörré válnak.

- Jelképes, szimbólumszerű kifejezésmód jellemzi: egy-egy nagy többrétegű szimbólum köré rendezi a művet, melyben a dráma alapproblémája sűrítetten jelenik meg: torony (Solness), babaház (Nóra), vadkacsa.

- Modern polgári dráma: az ember meg sem tudja fogalmazni saját életének tragikumát. Élethazugságban él, és addig boldog, amíg a látszatszerepét fenntarthatja.

- Ibsen szerint: az ember előtt két lehetőség áll: vagy kiegyezik az életviszonyokkal és elfogadja a hazugságokat, vagy belepusztul a meddő küzdelembe. Az igazságért való harc a társadalomban vagy tragikus, vagy nevetséges.

Henrik Ibsen pályaképe:

Máig az egyik legismertebb és legnagyobb hatású norvég és egyben skandináv író. A görög sorstragédiák analitikus módszerével és szimbolizmussal teremtette újjá a polgári drámát.

- 1828-ban született Norvégiában.

- Patikusinasnak majd gyógyszerészsegédnek tanult.

- Legelső irodalmi próbálkozásait a ’48-as forradalmak ihlették.

- 1850: első színműve: Catalina

- 6 évig a Norvég Színház dramaturgja, rendezője, fordítója, háziszerzője

- Oslóban színházigazgató lett.

- 1864: állami ösztöndíj (fordulópont életében és írói pályáján) à családostul Rómába költözik, majd Drezdába, később Münchenbe, kiegészíti műveltségét (főleg Hegel).

Főbb drámái:

- Pályája kezdeti szakaszán romantikus színműveket írt (nemzeti múlt), majd drámákat:

- Brand (1866) àegyéni szándék és lehetőségek, ill. ember és társadalom közti konfliktus

- Peer Gynt (1867) à eltúlzott egyéniségkultusz bírálata

- Babaszoba/Nóra (1879) à modern polgári dráma, feminista mozgalom ideje, erkölcsi értékrendek különbsége zúzza szét a házasságot

- Érett drámái: alapprobléma => egyéniség keresése, önmegvalósítás, illúzió és önámítás után az ÉLETHAZUGSÁGOK leleplezése. „Világmegváltó”, „népboldogító” hősei egyre groteszkebb módon próbálják elérni az elérhetetlent, s végül tragikomikus alakokká válnak.

o A népgyűlölő (1882)

o A vadkacsa (1884)

- Utolsó négy darabját Norvégiában alkotja, magára maradt, önmagát túlélt emberek tragédiáját mutatja be

o Pl. Solness építőmester (1892)

A vadkacsa (1884):

Az első jelenet előtt már rég megtörtént minden a múltban.

Középponti téma: az élet egészét átszövő élethazugság leleplezése, az emberek önámító szerepjátszása.

Jelen idillje a Hjalmar család, de ebben is majdnem mindenki önámító, élethazug:

· Hjalmar Ekdal: családfő, fényképész, de főleg a felesége dolgozik, tehetetlen, cselekedetek helyett csak gesztusai vannak.

o Önámítása: nagy találmányon dolgozik, mely újra híressé tenné a családot, de valójában a munkára fordított időben csak lustálkodik, fogalma sincs róla mit kellene feltalálnia, tudományos folyóiratai felvágatlanul hevernek. Családja támogatja ebben…

o Élethazugsága, melyről nem tud / nem akar tudomást venni: lánya nem is az ő lánya.

· Gina: Hjalmar felesége, praktikus, a végletekig egyszerű teremtés, hibásan beszél, gyorsan elhallgat

o Öncsalása, stratégiája: hogy a férjének nem kell tudnia a viszonyáról.

· Hedvig: 14 éves kislányuk, aki rajongva szereti édesapját. Tiszta, ártatlan gyermek, ő az egyetlen, aki nem játszik szerepet. Tragédiája kezdetben: meg fog vakulni. Valójában a konkrét tragédiájának oka az ártatlansága.

· Az öreg Ekdal: Hjalmar apja, valaha dúsgazdag nagykereskedő, akit egykori üzlettársa az öreg Werle kiforgatott a vagyonából, átverte, tőrbe csalta, várbörtönbe juttatta. Mostanra rangjától megfosztott lecsúszott öregember.

o Önáltatása: a padláson berendezett vadásztelep. A szűk tér, tyúkokkal galambokkal, ironikus ellentéte a régi korlátlan fenyves erdőknek. De őt kielégíti.

Alapkonfliktus: a két öreg régen üzlettárs volt, Werle átverte Ekdalt. Közben Werle teherbe ejtette akkori szolgálóját (Gina) és rásózta Ekdal fiára. Hedvig tehát az ő lánya (vakulásból is látszik). Igyekszik támogatni: túlfizetett másolómunka, százkoronás életjáradék havonta. Erre rájön a hazatérő Gregers.

· Gregers Werle: utálja az apját, rádöbben az aljasságokra. Tisztességes, naiv és kétbalkezes: morális forradalmat szeretne megvalósítani azzal, hogy „kimenekíti” Hjalmarékat a hazugságból. Relling doktor szerint: „akut tisztességlázban szenved”

o Ez is egyfajta tragédia: igaza van, de a becsület megszállottja, elviselhetetlen idealista. Mivel az emberek nem akarnak kilépni látszatszerepeikből, Gregers idétlen különccé válik, tettei nevetségesek, gyötrelmet vonzanak.

· az öreg Werle és Sörbyné házassága groteszk módon az ideális párkapcsolat megjelenítése: bevallják egymásnak bűneiket, megtisztultan kezdenek neki egy új, sok nehézséget (Werle megvakul) tartogató életnek.

A leleplezés és következményei:

Gregers kezdetben csak célozgat, végezetül elmond mindent Hjalmarnak, a család újjászületésének, tisztulásának reményében, hogy valódi harmóniában élhessenek tovább. Ehelyett szétzilálja őket.

- Hjalmar azonnal szakítani akar a családjával, de ez az összepakolás szintjén marad (csak üres gesztusai vannak).

- 4. felvonás elején azt mondja: „Annak az átkozott vadkacsának pedig legszívesebben kitekerném a nyakát!” Hedvig ezt szó szerint fogja fel.

- Gregers arra bíztatja a kislányt, hogy ölje meg a vadkacsát, s ezzel az áldozattal visszanyerheti apja szeretetét.

- Hedvig hajlandó is erre, de mikor meghallja, hogy apja idegennek nevezi őt, inkább magát lövi szíven, magát áldozza fel.

· A tiszta gyermeki halál teljesen felesleges.

↓

· Nincs következmény, a család élete ugyanúgy folytatódik tovább, sőt a kislány halála kényelmes is nekik: nem emlékezteti őket a múltra.

· Hjalmar újabb öncsalásba menekülhet: önimádat, megindultság,újabb élethazugság. Minek új élet, ha nincs életcél!?

A címadó szimbólum nem csupán hangulati tényező, hanem szorosan összekapcsolódik a szereplőkkel, központi, többértelmű szimbólummá emelkedik:

- Ekdal családnak: a régi tisztességes élet, a szabadság szimbóluma

- Valójában: a nagy élethazugság szimbóluma

- Gregersnek: mocsárban való megrekedést, az Ekdal család tisztátalan életét jelképezi

- Hedvig: önmagát is látja benne

Jelképes utalások, motívumrendszer:

- Gregers a 13. az asztalnál

- Látás, tisztánlátás, szembekötősdi, sötét

- Hjalmarék lakása sötét és büdös, Gregers mindig szellőztetne

A műfaj tragikomédia, zárt egység, tudatos szerkesztettség jellemzi, hármas egység (!).

A szereplők beszédmodorával is jellemez (Hjalmar, dagályos frázisok, Gregers szókimondás, Gina együgyűség)

A legnemesebb erkölcsi törekvés és a valóság groteszk konfliktusa jelenik meg.

Tanulság: a szennyes, hazug életnél elviselhetetlenebb az igazság. Az embereket nem szabad akaratuk ellenére boldogítani.

Relling, a rezonőr szavaival: „Az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük.”