18. tétel

A képszerűség stíluseszközei és hatása: képek, képrendszerek

Mind a köznyelvben, mind az irodalmi alkotásokban a szemléletesség és a hatásosság gyakori eszköze a képszerűség, a képi ábrázolás. A képek csak a szövegkörnyezetben értelmezhetők képnek, és a képi ábrázolás e kettős szerepében rejlik stílushatásuk. A képek egyrészt magyaráznak, szemléltetnek valamit, tehát a megértést szolgálják, másrészt a névcserével vagy névátvitellel beindítják a képzeletünket, meglepetést keltenek, tehát érzelmi, hangulati hatásuk van. Az ember mindig is törekedett arra, hogy gondolatait minél érzékletesebb képekben fejezze ki. Ezt bizonyítják a népdalokban gyakorta előforduló képek:

Nyújtsd ki, babám,

ölelőre Fehér hattyúkezedet!

A képek jelentése három elemből tevődik össze:

• az azonosítottból (kéz),
• az azonosítóból (hattyú)
• és az azonosítást jelző tulajdonságból (fehérség).

A képalkotásra a köznyelvben is találunk példákat (Bogaram!, Nyulacskám!, a kancsó füle, a hegy gerince- így a fül és a gerinc szó(alkalmilag vagy állandósult jelleggel) többjelentésűvé válik.)
A szólásokban, közmondásokban is sok a képes kifejezés: Áll, mintha gyökeret vert volna a lába.

A szóképek egy része névátvitellel (metafora), a másik részük névcserével történik (metonímia).

Névátvitelre épülő szóképek:

A metafora a leggyakrabban előforduló szókép. A metafora a névátvitellel két fogalmat kapcsol össze valamilyen szemléletbeli vagy szerepbeli hasonlóság alapján.

Alakja szerint a metafora kétféle lehet: teljes vagy csonka. Teljes, kéttagú a metafora, ha az azonosított és az azonosító is megjelenik a szövegben: Hálót fon az est, a nagy barna pók. (Juhász Gyula: Tiszai csönd) A csonka, egytagú metafora csak az azonosító elemet tartalmazza: Vígan élem világom, Ne ítélj meg, virágom! (Népdal)

Annál nagyobb a metafora hangulati ereje, minél távolabbi dolgokat kapcsol össze.

Más-más a metafora kifejezőereje a szófajtól függően is. Megkülönböztetünk főnévi, melléknévi (melléknévi igenévi) és igei metaforákat.

A megszemélyesítés a metaforával rokon, ugyancsak hasonlóságon alapuló szókép. A megszemélyesítés élettelen dolgokat élőként mutat be, emberi tulajdonsággal ruház fel: Valami titkot súg a végtelenség. (Juhász Gyula: Tájkép)

A szinesztézia (’együttérzés, összeérzés’) különféle érzéki benyomásokat kapcsol össze egy képben. Hull a sötét, de ne félj! megszólal a néma, ezüst éj. (Radnóti Miklós: virágének)

Az allegória a metaforás névcserének azt a fajtája, amikor egy elvont fogalmat elevenítünk meg egy érzéki képben, képsorban. Az allegória egy kibontott, hosszabb egységen át végigvitt metafora.

A szimbólum (’ismertetőjel, bélyeg, jegy’) ködösebb, homályosabb szókép az allegóriánál vagy a metaforánál, mert egymástól távol levő dolgokat kapcsol össze. A szimbólum valamely gondolat, eszme, érzelem jelképe. (A rabságot jelképező lánc, a házastársi hűséget jelképező gyűrű)

Névcserére épülő szóképek:

A metonímia nem névátvitelre, hanem névcserére épül. Ha két fogalom között ok-okozati kapcsolat vagy bármilyen érintkezés van (térben, időben), akkor az egyik nevet fölcserélhetjük a másikkal, azt a másik értelmében használhatjuk. Nem hozok a házra semmi veszedelmet! (Arany János: Toldi) (ebben az esetben pl: a hely képviseli a benne élőket)

A metonímia alfaja a szinekdoché (együttérzés, veleérzés), melynek több típusát szoktuk megkülönböztetni. A rész megnevezése jelöli az egész fogalmát, vagy a tágabb körű nemfogalom és a szűkebb körű fajfogalom cserélődik föl, vagy egyes számú szót használunk többes számú szó helyett. Itthon vagyunk; pata és küllő/ a tanyaház előtt megállnak. (Erdélyi József: A tanyára)

A képszerűség egyéb stíluseszközei:

A hasonlat nem szókép, hanem alakzat, de szerepe megegyezik a szóképekével. Képszerűségével szemléltetni, érzékeltetni kíván: közös tulajdonságuk alapján kapcsol össze, állít párhuzamba két dolgot. Két eleme a hasonlított és a hasonló.

Mint héj az almát, borít a magány. (Szabó Lőrinc: Roppant világ)

A körülírás a fogalom közvetlen megnevezése helyett valamilyen jellemző jegy kiemelésével idézi fel az elhallgatott fogalmat. Zászlódat látom, Bulcsú, szemem árja megindul. (Vörösmarty Mihály: Zalán futása)

A körülírás az eufemizmus (’szépítő kifejezés’) egyik gyakori eszköze. Ilyenkor egy fogalmat tapintatból, szeméremből vagy illendőségből nem mondunk ki.

Dalos Eszter csak nem jött ki, temetőbe költözött ki. (Arany János: Tengeri hántás)

Összetett vagy komplex kép keletkezik, ha a szóképek és alakzatok egymásba kapcsolódnak, összefonódnak a szövegben. A szóképek célja hogy szemléletesebbé, kifejezőbbé tegyék beszédünket, írásunkat.

Nyár

„Aranyos lapály, gólyahír,

Áramló könnyűségű rét.

Ezüst derűvel ráz a nyír

egy szellőcskét és leng az ég.”

(József Attila)