9. TÉTEL

Vörösmarty Mihály

(1880-1855)

Vörösmarty Mihály kései költészete

Portrék

A magyar romantika kiteljesedésének legjelentősebb alakja Vörösmarty Mihály. Kései költészetét alkotják a világosi fegyverletétel után keletkezett versek (1850-1855 körül).

A vén cigány, Előszó (hosszú versek, pilléres illeszkedés)

Gondolatok a könyvtárban (1844)

a felvilágosodás eszméibe vetett hit megrendülése, a fejlett polgári társadalmakban való csalódás

saját nemzetünket kell felemelni, a hazafiasság parancsát hirdeti

Előszó (1850-1851 tele)

(előzetes, bevezetés)

műfaj: rapszódia (ódafajta, szenvedélyes hangú, csapongó gondolatmenet, feszült előadásmód jellemzi)

megírásának háttere: a bukott szabadságharc, a reformkor ígéreteinek elvesztése (a világosi fegyverletételt katasztrófaként fogta föl)

„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.” —>Három rege c. reformkori műre utal, az 1849 előtti állapotokra.

A vers időkerete egyetlen esztendő: boldog tavasztól a hazug áltavaszig ível a látomás

A nemzet, a társadalom története a természet évszakváltozásaival egybefonódva jelenik meg.

keretes:

Tavasz	Tél	Áltavasz
REND	SZABADSÁG	ÁLREND (kényszeredett)

idősíkok: MÚLT—JELEN—JÖVŐ

TAVASZ

múlt

reformkori bizakodás, reményteljes, jóra várakozás

felfelé ívelés, magasztos hangvétel

„Hallottuk a szót”: megjelenik a veszélyérzet

A „szó” megállítja a verset (vihar előtti csend)

mélység-magasság: vertikálisan tágítja a teret (romantikus)

„A vész kitört”: újraindul a vers, a véres harc s a zsarnokság kegyetlen pusztítást végez

Romantikus képek: a „vész” játékos kegyetlenséggel „emberfejekkel lapdázott az égre”, „emberszivekben dúltak lábai”

rémisztő képek: „S az elsötétült égnek arcain

Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton folyvást ordított a vész, (figura etimologica)
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.”

vész-szörnyeteg: egész Európán végigsöpör

Az eddig bemutatott értékgazdag világ tragikusan megsemmisült.

TÉL

T jelen

T csend, halál, dermedt mozdulatlanság (emberi remények halála)

T „A föld megőszült”—> a közeledő halál (megszemélyesítés)

T Isten nem boldog: megteremtette az embert, aki szörnyűséges (félig állat) —>az ember nem a teremtés koronája

T Megpróbál kilábalni többször is, de nem megy. Annyira mély pont, hogy a kilábalás már nem lesz igazi.

ÁLTAVASZ

jövő

szétválik egymástól a társadalom és a természet párhuzama

hazug remény jelenik meg: a boldogság nem őszinte

költői kérdés: „Hová tevé boldogtalan fiait?”

’ kiürült világ, kifosztottság

’ nyugtalanító: a befejezetlenség hatását kelti

A vén cigány (1854)

műfaj: rapszódia

vén cigány: - zenész, aki muzsikájával elfeledteti a bánatot, a gondot

’ bordal-keret: a verset indító és a strófák utolsó sorában elhangzó „Húzd rá cigány” felszólítás

’ keserű, vigasztalhatatlan állapotot idéz, melyet csupán a bor és zene mámora oldhat fel

- az idős költő metaforája (szereplíra): művész —költő párhuzam (önmegszólító)

’ önmagát buzdítja muzsikálásra, azaz versírásra

’ az írás, a zenélés kötelesség is: a cigány nemcsak megkapta, hanem már el is költötte („megitta”) a zenélés árát (Vörösmarty elérte a költőnek járó legnagyobb elismerést a múltban)

a refrén a közelgő halál érzetével fokozza a buzdítást → ki tudja mikor jön érte a halál, mikor lesz már ócska bot a muzsikás kezéből kihulló „nyűtt vonó”

tehát a vén cigány az utolsó nagy erőfeszítésre sarkallja magát → felül kell emelkednie a bénító gondokon, le kell győznie a fájdalmakat —> „ne gondolj a gonddal” (figura etimologica)

2-3. strófa: az utolsó, a halál előtti pillanat által rendkívülivé emelt költemény legyen olyan hatalmas, melynek alkotásába szinte tébolyodjék bele.

a „vér forrása”, az agyvelő „megrendülése”, az „üstökös lángként égő szem” az őrület képei

Az utolsó alkotás legyen rendkívüli erejű, mint „a zengő zivatar”.

E két strófa a korra utal: nemzeti és emberi szenvedéseket szülő múlt és jelen (magyar tragédia, és a krími háború)

„És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.

…

Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.”

3. strófa: erőteljes hangok uralkodnak (eltűnik a látvány) —>kísértetiesség, vak bizonytalanság

4. versszak: egyéni, nemzeti és emberi tragédiák (elfojtott sóhajtás, üvöltés, sírás, pokoli zokogás)

5. versszak: a saját kora rettenetét állítja párhuzamba a biblikus és mitológiai nagy tragédiával.

’ emberiség számára a paradicsom elvesztése

’ ijesztő erkölcsi bukás: első testvérgyilkosság (Káin megölte Ábelt)

’ Prométheusz igazságtalan szenvedése

6. strófa: - térbeli távolodás —> a kozmikus messzeségből a „nyomoru föld” „kesrü levében”

forgó „vak csillagként” jelenik meg.

- a hang bizakodóra fordul: már látni lehet egy emberibb jövő jeleit —> közeledik a tisztító történelmi vihar, s Noé bárkája egy új világot zár magába

7. versszak: a zárlat nem keserű, fennhangon hirdeti a reményt

„Lesz még egyszer ünnep a világon”

megváltozik a refrén is: ebben az új világban érdemes majd újra felvenni a vonót, amikor a vén cigány már örömről énekelhet, s nem kell törődnie a világ gondjaival.

„Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.”

Megszületetett a nagy mű, s maga a kényszerítő biztatás, felszólítás lett azzá az alkotássá, ami a buzdítás célja volt.